Történetünk
– Vendéglő a „KÖZPONTBAN” –
Címünkhöz talán a legmegfelelőbb jelzőt sikerült kiválasztanunk, hisz éttermünk múltjában kutakodva mind elhelyezkedésére, mind a társadalmi életben betöltött szerepére tökéletesen illik a „központban” megfogalmazás. Nyugodtan kijelenthető, hogy a Széchenyi utca 11. szám alatt található vendéglő a turizmustól eltekintve az egyik legikonikusabb szereplője volt a büki közéletnek az elmúlt több mint száz esztendőben.
Kezdjük a legelején. A vas megyei kisvárosban rengeteg épületnek és szolgáltatásnak szoros köze van a valláshoz, így talán nálunk is megengedhető, hogy memoárunkat mi is ezen terület mentén kezdjük el megírni. A település első püspöki látogatását 1797-ben Nagy István tette, mely hatalmas megtiszteltetés volt Bük életében. A mélyen vallásos közösség számára mindig nagy öröm volt, ha ilyen magas tisztségű atya érkezett hozzájuk, így történt ez 1919. október 28-án is, mely azon túl, hogy egy újabb püspöki vizit időpontja, éttermünk első írásos említése is. Történt, hogy a Kapi Béla tisztelendő atya délelőtt 8 órakor a helyi iskolát látogatta meg, majd 10 órakor pedig az ünnepi istentisztelet vette kezdetét, amely alkalomra a hívek serege zsúfolásig töltötte meg a templomot. Délben díszebédet adtak a püspök és kísérete tiszteletére a Galavits-féle vendéglőben, majd a délutáni órákban tovább utaztak Felsőpatyba, ahova elkísérték őket a gyülekezet küldöttei és az ifjúság lovas bandériuma is.
Ez a bizonyos „Galavits-féle” vendéglő volt az őse a 2021. nyarán átadott – felújított éttermünknek. A már említett központi szerep első mérföldköve az 1907-ben alakult, de csak 1908-ban bejegyzett Büki Iparos Kör, mely életében állandó és meghatározó helyszín volt a „Széchenyi 11”. Összejöveteleiket hétköznap esténként, vasár- és ünnepnapokon pedig már délutánonként is a vendéglő hátulsó, különtermében tartották. A kör tagjai itt szívesen véleményt cseréltek, kártyáztak néhány pohár ital kultúrált fogyasztása mellett. Billiárd, társasjátékok álltak a rendelkezésükre, a harmincas években pedig rádiót is vásároltak.
A Középbüköt ellátó könyvtárat is ők üzemeltették, melynek központja a vendéglő különtermében működött.
Közben egy új szereplővel is megismerkedhetünk, Ő pedig nem más, mint éttermünk következő névadója, üzletvezetője és tulajdonosa – Lökkös Antal, aki a Galavits-féle vendéglő felszolgáló tanonca volt. Az eredeti tulajdonosok olyan jó viszonyt ápoltak a kis Tónival, hogy utódok híján az egész épületet ráhagyták – így a jövőben már „Lökkös-féle vendéglő” – illetve „Vendéglős a központhoz” néven folytatódott “intézményünk” története, s nagyjából innentől datálható fénykora is.
Az Iparos Körön túl több fontos szereplője is volt a helyi közéletnek, többek között az 1895-ben megalakuló dalárda, melynek tagjai hosszas tervezgetés után 1939. június 18-án egy örömünnep keretében felavathatták zászlajukat. Az esemény a hősök emlékműjénél kezdődött, majd a daloskörök és az itt összegyűlt nagyszámú közönség a Lökkös-féle vendéglő udvarába vonult. Itt, a felállított emelvényen megkezdődött a hangverseny, amelyeken hét dalkör szerepelt. Megnyitóként a résztvevő dalárdák Czuppon Béla vezényletével közösen adták elő Kárpáti Sándor: Kuruc Kassán újra magyar bakák járnak című dalát és Balázs: Itt hagyom a falutokat című népdalegyvelegét. A közös kórus után a daloskörök egyenként léptek dobogóra és szebbnél szebb dalokkal gyönyörködtették az összegyűlt vendégsereget. A hangverseny befejezése után Kotsis Zoltán, a dalos kerület titkára osztotta ki a Faluszövetség emlékérmeit a résztvevő daloskörök között. Az ünnepség reggelig tartó táncmulatsággal fejeződött be.
A háború előtt Bükön szép teniszpálya volt, öltözővel, pihenővel a Lovranits-malom gyümölcsöskertjének közepén. A falu értelmisége a hét két napján kiment teniszezni. (Pedagógusok, orvos, patikus, jegyző, papok, egyetemisták, érettségizett gazdák és nem utolsósorban a Lovranits molnár számos unokája.) Nyáron még hetente egy alkalommal kuglipartin is részt vettek a régi Lökkös-féle vendéglőben. Itt egyébként a hét majd mindegyik napján volt kugliparti külön az iparosoknak, külön a gazdálkodóknak, egymással is játszottak, versenyeket rendeztek.
A hosszú, téli napok sem voltak unalmasak. Az értelmiség hetente összejárt tarokkozni. Szokássá vált a névnapok megtartása. Télen-nyáron a szórakozáshoz tartozott a falu futballcsapata, a BTC. A pálya a 30-as években a Lovranits-malom rétjén volt. Később a mai futballpályát alakította ki a község a „Béni-tó” közvetlen közelében. (Az öltözőt, klubhelyiséget a Lökkös vendéglős bocsájtotta ingyen rendelkezésre.) A haszon nyilván a látogatottságból megtérült.
Bükön ebben az időben öt vendéglő volt. (Felsőbükön a Csikor Ilona kantinja, a Pócza-féle vendéglő, a vasúton a resti, Középbükön a Lökkös-féle vendéglő, Alsóbükön Csík Kálmán vendéglője.) A vendéglők egymással versenyeztek. Lökkös és Csík hentes és mészáros is volt. Eseményszámba ment, amikor disznótoros vacsorát készítettek. A Lökkös-féle vendéglőben volt egy nagyobb helyiség, amelyben esetenként táncmulatságokat tartottak. A zenét több cigánybanda szolgáltatta, a leghíresebb a Baranyai (Jecke) volt.
A „cukorgyári időszak” végeztével és az országban kialakult gazdasági válság következtében az ifjúság nagy része munka nélkül tengődött, mely sajátos alapja lett a büki asztalitenisz kultúra kialakulásának. Első körben három helyen, három asztalon kezdték a fiatalok a játékot játszani. A világháború vérzivatara Bükön is éreztette hatását, a háború utolsó három évében az asztalitenisz is gyakorlatilag szünetelt. 1945-re mindössze egy asztal maradt épségben, mely a Lökkös-féle vendéglőben volt felállítva. Télen a söntés mögötti kisteremben tudtak a fiatalok játszani, mely fűthető volt, a világítás pedig Lökkös Tóni bácsi jóvoltából ‘maxim’ lámpával történt. Nyáron a kávéház volt a pingpongozók birodalma.
1949-ben, a MOATSZ megalakulása után 25 esztendővel megalakították a Büki Szövetkezeti Sportegyesületet. Nagy pingpong láz lett úrrá a fiatalságon. Az akkori Lökkös vendéglő nagyterme este hattól éjfélig hangos volt a kaucsuklabda pattogásától. A szakosztály részére Szanyi Sándor asztalos új pingpongasztalt készített, a játékosoknak csak az anyagárat kellett kifizetni. Még ez év decemberében megrendezték az első Bük bajnokságot, melyet 16 versenyző közül Rozinek Ernő veretlenül nyert meg.
1950-ben főhősünk fia is elkezdett versenyezni, ifj. Lökkös Antal új színt hozott a szakosztály életébe. Még ezen év nyarán nagy öröm érte a büki játékosokat, hiszen Soós Ferenc négyszeres világbajnok jelezte, hogy egy háromtagú csapattal érkezne Bükre bemutatót tartani. A bemutató a Lökkös vendéglő kocsiszínében volt, melyet ponyvával borítottak le erre az alkalomra. A nagy esemény előtt már egy héttel minden jegyet eladtak és nagy szeretettel fogadták a vonattal érkező sztárokat. Ők mutatták meg először a büki játékosoknak a helyes ütőfogást, az eredményes lábmunkát, a nyesést és a kontrát is. A bemutató után még nagyobb pingpong láz lett úrrá a játékosokon.
Az 1970-es esztendőben aztán az étterem üzemeltetése az ÁFÉSZ kezébe kerül, majd 1977-ben elhatározzák, hogy bővíteni fogják az éttermet. A korabeli újságokat lapozgatva az alábbi bejegyzésre lelhetünk:
„A volt Lökkös -féle egységünk ugyancsak a kirándulók, átutazók kedvelt „megálló” helye, s a helybeli lakosság is előszeretettel kér az ajánlott ételekből. Ebben az éttermünkben még indiai vendég is megdicsérte a szakácsok főztjét. S ahogy a bálok, táncmulatságok hagyományos rendezője volt a vendéglő, újabban az esküvői lakodalmi vacsorákat is ott tartják a fiatalok…
Tán nem felesleges megemlítenünk, hogy úgy bővítjük a volt Lökkös -féle vendéglőt, hogy konyháján egyszerre 300 adag ételt tudjunk készíteni. A vendéglő mostani söntés részét pedig presszó jellegűre alakítjuk át.”
Az átalakítást követően 1980 nyarától „Aranyhordó” Étterem néven íródik tovább a történetünk.
A kilencvenes évek fejlesztései hatalmas fellendülést hoztak Bük életében. A turizmus által generált vendégforgalom egy új korszakot nyitott a helyi vendéglősök életében. Egy korabeli újság így emlékezik meg a hőskorszakról:
„A nagyközségben egymást érik az éttermek, vendéglők. A legrégebbi, az Aranyhordó hajdanán kocsma volt, közel az egykori vásártérhez. Egykor finom házi kolbászt sütöttek benne, ma viszont magyaros ételekkel és helyben készített cukrászsüteményekkel várják a vendéget. Bár kellemes augusztusi estéken egy gombostűt sem lehetne leejteni az étteremben és a kerthelyiségben – telt ház esetén négyszáz személyt fogadnak -, Kenesei László, alias Gerzson, az Aranyhordó egyik vezetője nem titkolja: verseny folyik a vendégért!
– Mindez annak is köszönhető, hogy sok az étterem, borozó, söröző Bükön. Ám torzsalkodás nincs a vendéglátósok között – állítja. Ő maga egyébként éppen húsz esztendeje ragadt a faluban, itt talált magának feleséget. Azóta a helybeliek „honosították” a köztiszteletnek örvendő vendéglőst.
A versenyt csak akkor állhatjuk, ha minőséget és mennyiséget adunk a vendégnek – folytatja a falu első vállalkozói között jegyzett, elismert szakember. – A legtöbben augusztusban és szeptemberben érkeznek. Az utóbbi időben csökkent az osztrák turisták száma, viszont egyre több németet üdvözölhetünk. Ők már a Gerzsont keresik. Ezt a becenevet a helybeliektől kaptam, de a határon túl is így ismernek. Úgyhogy hozzáíratom az eredeti nevemhez.. „
Talán az egyik legnagyobb büszkeségünk maradt a legvégére történetünknek. 1995. júliusának végén rendezték meg az I. Büki Borfesztivált és a Magyarországi Borrendek találkozóját, melyet nyugodtan tekinthetünk a manapság oly népszerű Gyógybor napok igazi elődjének. A színes – szórakoztató programokkal tarkított fesztivál megnyitójának helyszíneként az Aranyhordó Étterem szolgált, a programok pedig az épület előtti téren zajlottak. Visszaemlékezések szerint megannyi szerelem és barátság köttetett ezen a neves napon.